Aki ismeri a jelnyelvet, és gyerekeket lát jelelni, számára rögtön feltűnhet, hogy valahogyan kicsit másként mozog a kezük, mint amit a felnőtt jelnyelvhasználóktól megszoktunk. Vajon miben tér el a gyerekek jelelése a felnőttekétől? Ráadásul bármennyire elképesztő, de a jelnyelvet éppolyan fázisokon keresztül lehet anyanyelvként elsajátítani, mint egy hangzó nyelvet.
Minden nyelv esetében megfigyelhetők bizonyos fázisok, amiken a gyerekek keresztülmennek, mire kiforrott nyelvtudásra tesznek szert. Ez a jelnyelv esetében sincs másként, mindennek hátterében pedig az agy érése áll: a nyelvért és a mozgásokért felelős központoknak el kell jutniuk a megfelelő fejlődési szintre, hogy képesek legyenek ellátni a feladatukat. A környezetben tapasztalható nyelvi információkat az agy nagyjából azonos feladatként dolgozza fel – akármilyen nyelvet is sajátít el a gyerek: fel kell fedeznie az egyes elemek jelentését, rá kell jönnie a nyelvtani szabályokra, és mindezeket meg kell próbálnia alkalmazni is. A mozgások esetében egy hangzó nyelv fejlődése során a hangok kiejtéséhez szükséges, a hangképző szerveket érintő apró mozgásoknak kell kellően kifinomulniuk: hová kell illeszteni a nyelv hegyét, mennyire kell szétnyitni az ajkakat, de ugyanígy a gyakorlás révén alakul ki az is, hogy a hangszalagoknak milyen állást kell felvenniük. Jelnyelv esetén viszont a kézmozdulatok létrehozásához szükséges nagyobb és finomabb mozgásoknak kell megfelelő pontossággal működniük. Mindez életkoronként előrehaladó fejlődésként figyelhető meg.
