A magyar siketek nem egyformán jelelnek, mégis megértik egymást! Ugyanarra a jelentésre néha párhuzamosan több forma is kialakult, mivel a jelnyelvnek több változata létezik (földrajzi terület, életkor, műveltség szerint). Kevés olyan jel van, amit az országban mindenütt egyformán használnak, de van átjárhatóság az egyes változatok között.
Mindenkinek van személyes tapasztalata arról, hogy az ország különböző területein kicsit másképp beszélnek az emberek. Hasonló a helyzet az idősebb és fiatalabb generáció közötti, főleg szóhasználati eltérésekkel – az „öregek” nem értik a szlenget. De a nyelvben ez nem „hiba”, hanem a normál működés velejárója: a beszélők maguk formálják, gazdagítják, maguk számára „méretre szabják” saját kommunikációs kódjukat. A nyelv ettől a változatosságtól gazdagabb, sokszínűbb lesz, és ez magában rejti a változásokat is. Minél többen használnak egy nyelvet, és minél nagyobb az eltérés a beszélőközösség összetételében, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az adott nyelvnek több, különböző nyelvváltozata él párhuzamosan egymás mellett. Ezek a beszélők rétegzettségének megfelelően szűkebb földrajzi területekhez, vagy életkori csoportokhoz, műveltségi körökhöz, vagy éppen szakmákhoz köthetők. Többnyire a kölcsönös érthetőség mint kritérium dönti el, hogy két beszélőközösség azonos nyelv két változatát vagy két külön nyelvet használ-e. Sokszor azonban nehéz meghatározni, hogy mi számít nyelvjárásnak, illetve önálló nyelvnek, hiszen olykor egészen extrém különbségeket tapasztalhatunk két nyelvjárás között (például a kiejtésben teljesen eltérő kínai nyelvváltozatokat csak az írás köti össze), míg máskor két – nyelvtanban és szókészletben is – erősen hasonló nyelvváltozatot önálló nyelvként definiálnak annak használói (például a holland és egyes német nyelvjárások között minimális a különbség). A puszta nyelvi tényeket tehát gyakran felülírják a politikai szempontok.
