A jelelők beszélgetés közben gyakran „pofákat vágnak”, azzal árnyalják azt, amit a kezükkel „mondanak”. A jelnyelvi szövegek létrehozásakor virtuális térképeken rajzolják fel a történéseket, képesek visszautalni a tárgyak alakjára. Az információ sűrítése ellenére nagyon precíz leírásokat képesek adni bizonyos helyzetekről.
Jelelni, jelnyelvi szöveget létrehozni többféleképpen lehet. Létezik valódi, „siketes” jelelés, de találkozhatunk a jelnyelv és a hangzó nyelv keveredéséből származó megoldásokkal is. Alapvetően a jelnyelvek teljesen függetlenek a beszélt és írott nyelvektől: saját szókincsük és önálló nyelvtani szabályrendszerük van. A jelelők gyakran alkalmaznak olyan nyelvtani eszközöket, amelyek a hangzó nyelvekben szinte ismeretlenek, mivel ezek a kezek nyelvi felhasználásából erednek, illetve a vizualitásra építenek, hiszen – szó szerint és átvitt értelemben is – ezek kézenfekvőek! Ilyen szempontból sok hasonlóságot fedezhetünk fel a különböző jelnyelvek mondattani szabályai között. A valódi jelnyelv használói ezeket a saját szabályokat alkalmazzák, amikor mondatokat hoznak létre, és például a magyar siketek nem követik a magyar hangzó nyelv szórendjét (bár bizonyos mondattípusoknál akadnak egybeesések). Valódi artikuláció, tehát bizonyos hangzó nyelvi szavak néma ejtése csak helyenként jelenik meg (zömmel tulajdonneveknél), sokkal gyakoribbak a rendkívül változatos, nyelvtani szerepű mimikák és a különleges, saját jelentéssel rendelkező szájgesztikulációk felbukkanása a jelelők arcán.
